Határtalanul kirándulás 2024

Június 5-én, szerda reggel álmosan, de izgatottan indultunk az előttünk álló háromnapos kirándulásra. Amikor a busz kigördült az iskola parkolójából, emlékszem, a szívem majd’ kiugrott a helyéről várva az új kalandokat, mely a hetedik évfolyamra és kísérőtanáraikra várt.

Az utunk először Lendvára vezetett. Mikor megérkeztünk, az idegenvezetőnk, Barbara a Makovecz Imre által épített kultúrpalotáról mesélt nekünk, az épület előtt csoportképet is készítettünk. Innen rövid séta vezetett a könyvtárba és cukrászdába, ami fölött a szlovéniai néptáncosok próbaterme található. Itt a muravidéki magyarokról hallhattunk előadást Misi bácsitől, aki jókedvével, humoros mondataival, a hosszú út után kissé felrázta a megfáradt társaságot. Beszélt nekünk Szlovéniáról is, az ottani oktatásról, illetve az ország történelméről is, így nagy örömmel fogadtuk az ismertetőt. A beszámoló után Barbara a Szent Katalin-plébániatemplomba kalauzolt minket, ahol többen gyertyát is gyújtottak a Szűz Mária-szobor előtt. Dél felé járhatott az idő, mikor a Bánffy-Esterházy kastélyhoz sétáltunk fel. Az épületben egy kisfilmet lehetett nézni, de egyesek (köztük velem) inkább a lélegzetelállító lepketeremben várakoztak, nézegetve a preparált pillangókat. A szobát, ahol az állatkák voltak kiállítva egy szófa és két fotel díszítette, így ezeket igénybe vettük a vetítés végéig. Ezután felsétáltunk a felsőbb emeletekre, amiket több kortárs és régi festmények, szobrok díszítettek. Az egyik teremben Zala György szobrainak lekicsinyített mását láthattuk, aki többek közt a Hősök terén látható emlékműveket faragta. A kastélykertben elfogyasztottuk szendvicseinket, majd a buszra felszállva, a lendvai szőlőhegy felé vettük az irányt. Felfelé meredek, nehezen járható, szűk utak vezettek. Egyszer-kétszer a jármű lassított vagy visszagurult, de megbízható sofőrünk, Attila épségben feljuttatott minket. Mikor leszálltunk, kicsit sétáltunk egy murvás úton, és máris szőlőültetvények százai, zöldellő dombok vettek körbe minket, egészen a Szentháromság-kápolnáig. A templomban egy néni tartott előadást nekünk Hadik Mihályról, akinek múmiája megtekinthető volt az épület egyik szegletében. A hölgy elmesélte a Lendván szövődött legenda történetét a törökverőről: Egy nap Hadik Mihály Lendvára látogatott és itt töltött ideje alatt beleszeretett a földesúr lányába. Az apa ezt nem nézte jó szemmel, így elküldte őt csatázni a törökökkel szemben. Az oszmánok felülkerekedtek hadtestén, így Hadik menekülni kényszerült, ám lova megbotlott, ő maga pedig a törökök áldozatává vált. Ezt látva a földesúr lánya kivetette magát szobája ablakából, elkeseredésében. A kápolna megcsodálása után megálltunk fagyizni. Ezt követően Bántornya felé vettük az irányt.

Bántornyán újabb templomot szemléltünk meg. A szentegyház belsejében remek volt az akusztika, így elénekeltük az „Erdő mellett estvéledtem…” kezdetű magyar népdalt, mely a határon túli magyarok imádsága. A falat csodás falfestmények, mozaikok díszítették, ugyan a festék lepattogzani látszott, így is figyelemre méltó volt. A templomkertben tanárnőink és egyes diákok képet készítettek az újonnan kinyílt virágokról, míg mi megírtuk a „7.-esek dala a kirándulásról” -t.

A Lusti paradicsomfarmon ismételten egy előadásban lehetett részünk, amit egy hölgy tartott. Az ismertető a paradicsomok termesztéséről szólt. Ezt a programot az üvegházban tartották, ahol nagyon meleg volt. A hőségtől kissé réveteg módon figyeltük meg, ahogy a paradicsom indái tekeredtek ez őket tartó vasállványokra, érlelve zamatos terméseiket. Miután mindent megtudtunk a paradicsom termesztéséről, illetve ennek veszélyeiről, gyümölcskóstolásban lehetett részünk. VR szemüvegeket is felpróbálhattunk, amiben a paradicsomfarm egy évét mutatták be.

A szoros időbeosztás után felüdülés volt a szabadprogram, amit a Bakónaki-tó mezején töltöttünk röplabdázással. Az Őrimagyarósra vezető út előtt ellátogattunk a Szent Vid- forráshoz megtölteni kulacsainkat.

Aznapi szállásunkra megérkezve egy fészerbe pakoltuk a bőröndöket, majd indultunk vacsorázni a szomszédos faluba. Az étteremben az étel bár igen ízletes volt, a lánymosdóban találtunk egy békát, amit végül egyik bátor diák kivitt onnan. Mivel a sofőrünknek lejárt az ideje, ameddig vezethet, vissza kellett sétálnunk Őrimagyarósra eldugott erdei utakon. Séta közben énekeltünk, beszélgettünk, így egészen hamar elrepült az az egy óra, mialatt lemozogtuk a vacsorát. A szálláson elfoglaltuk a szobákat, majd kimentünk a hatalmas kertbe röplabdázni. Lefekvés előtt egyik osztálytársam születésnapját megünnepeltük, aki aznap (június 5-én) töltötte be 14. életévét. Ezután mindenki bevonult saját helyére, viszont hozzánk átjöttek a szűkebb társaságunk tagjai, akik más szobába kerültek, majd éjfélig beszélgettünk, vagyis amíg tanáraink a takarodót el nem rendelték.

Másnap korán keltünk, hogy reggeli után egyből indulhassunk Horvátországba. Az út nem telt túl gyorsan, de sokan elaludtak, mialatt én olvastam egyik kedvenc regényem, így mondhatni hamar elrepült az az 5 óra. Először a Fiuméhoz tartozó Tersattóba mentünk, ahol már a kikötőben magyar feliratú kikötőbakot vettünk észre a gyártás évszámával és Baross Gábor (a vasminiszter) nevével ellátva. A kristálytiszta vízben halakat láthattunk, amik – velünk ellentétben – boldogan úszkáltak a hűs tengerben, ügyet sem vetve a kint tomboló kánikulára. Ezután meglátogattuk a Baross-emléktáblát, ahová életveszélyes zebrákon és útépítés miatt szűk utakon jutottunk el. Tersatto városának szívében elütöttük az időt; ki a McDonald’s-ba, ki az ottani plázába sietett. Az óratoronynál találkoztunk, legnagyobb sajnálatunkra kilépve az utcafronti boltok árnyékából, de miután Barbara is megérkezett, indultunk a várba. Felfelé ismét kanyargós utakon haladtunk. Megnéztük a régi iskolát, melyet fel sem ismertünk, ugyanis olyan méretű volt, akárcsak egy napjainkbeli lakóház, nagyjából 3 teremmel ellátva. Innen a várba látogattunk, melynek kapujában egyből feltűnt egy nyitott könyvet tartó oroszlán, ami, mint kiderült, igen fontos jelentéssel bírt: Ha Horvátország bizonyos területei pont a határon álltak, a két ország királya Tersattóba utazott, hogy feldobják a könyvet, mert ha az becsukódott állapotában esett a földre, akkor csatáztak az uralkodók, ám ha kinyílt, akkor Horvátország királya kapta meg az érintett területet. A kőépület hatalmas volt, gyönyörű kilátást biztosító tornyokkal. A vár egyik magas fokán állva, a hajunkat – akárcsak egy madár tollait, ha repül – borzolta az enyhe szellő. Ezt követően újra buszon utaztunk Crikvenicába, hisz ott volt a szállásunk.

Megérkezve kicsattanó örömmel fogadtuk, hogy az apartmanunkat és a tengerpartot csupán egy út választja el. A szobák erkélyei 20 cm-re helyezkedtek el egymástól, illetve szerencsénk is volt, a lehető legjobb „szomszédokat” kaptuk magunk mellé. Kipakolás után fürdőruhát húztunk és rohantunk a tengerhez, ami fenomenális élmény volt! Mikor kicsit meguntuk a vízben való bohóckodást, ugrálást, a társaságunk kiült a sziklákra, ahol napoztunk és beszélgettünk. Ezután újra lemerültünk, majd elkezdtünk röplabdázni, de a hullámok kissé akadályoztak, így a parton játszottunk tovább. Játék közepette bonyodalomba ütköztünk, mikor a labdát felütöttük a fára és nem tudtuk leszedni, ezért papuccsal próbáltuk ledobni, aminek az lett az eredménye, hogy az is fennakadt. Nem volt mit tenni, egyik évfolyamtársam felmászott a fára, és félelmet nem ismerve kiegyensúlyozott az ágra, leszedve mindkét tárgyat. Így folytatódott a játék, de utána befutottunk a tengerbe, mielőtt vacsorázni hívtak volna minket. A strandolást követően megszárítkoztunk, majd elmentünk a BONAC-ba vacsorázni, ahol különösen finom milánóit tálaltak. Az étkezés után andalogtunk a város kanyargós, szűk utcáin, miközben bouganiville virágillat lengett körbe minket. A korzózásból visszaérve ismét fürdeni indultunk. Mikor odaértünk, káprázatos látvány fogadott bennünket: az este közeledtével, mintha a tenger is nyugovóra térne; a hullámok lustán nyaldosták a sziklás partszakaszt. Ahogy a nap eltűnt egy bárányfelhő mögött, az eget narancssárgára színezte. Mikor pedig utoljára láttuk, a tengerrel szinte egy vonallá olvadt össze a horizonton. A víz felszínén meg-megcsillant az ég, pompás színeket tükrözve a békés habokra.  Később visszamentünk a szobákba és fürdés után ismét összegyűlt a szűkebb társaságunk, egy-két személlyel kiegészülve. Takarodó után mielőtt elaludtunk volna, még egyszer kimentem az erkélyre, hogy kiterítsem vizes fürdőruháim, de váratlanul festői kép tárult elém: már az eget a csillagok és a hold fénye lepte el, lágy fuvallat cirógatta az arcomat, miközben hallottam a tenger morajlását.

A reggeli befejeztével Varasdra indultunk. Először a városban bóklásztunk, macskaköves utcákon, árusok gyűrűjében, mialatt hallgattuk az érdekességeket, amit az idegenvezetőnk osztott meg velünk. Például bizonyos házak szélső ablakai kijjebb helyezkedtek el, kb. fél méterre a faltól, ami arra szolgált, hogy a lány és az ifjú szerelmes üzeneteket, beszélgetéseket bonyolítsanak le a szülők tudta nélkül. Amíg elsétáltunk az Erdődyek várkastélyába, szinte úgy éreztem, mintha a 19. század régenskorszakába csöppentem volna a házak kinézete alapján. A vár ódon falai között bolyongva, szinte hallottam a királylányok kacaját, szoknyájuk suhogását, fess úriemberek karján sétálva az épületben, kiknek sétapálcája kopogott a parkettán. Ezután kaptunk 1 óra szabadidőt, mialatt bevásároltunk a helyi kisboltban, a KOMAC-ban, a hazaútra.

Innen Csáktornyára vitt az utunk, hogy megcsodáljuk, a Zrínyiek palotáját. A sasfészek, tekintélyt parancsolóan magasodott fölénk, mintha csak hangoztatni akarná építői hatalmasságát. A Zrínyiek tiszteletére koszorút helyeztünk szobruk elé.

Hazafelé, a buszon ülve végiggondoltam, hogy a tanulmányi út során milyen kulturális programokra jutottunk el. Mindemellett elképesztő helyeket néztünk meg. Azért is hálás vagyok, hogy ez idő alatt meglévő barátságainkat sikerült még szorosabbá kovácsolnunk. Ez az osztálykirándulás biztosan felkerül a „Felejthetetlen emlékek” listájára”!

Írta: Gombás Janka 7. a